Hősünk, Tune, egy átlagos reggelre ébredt, egy átlagos ágyban, egy átlagos ébresztőórára. De mivel a történetünk unalmas lenne, ha minden ennyire átlagos lenne, ez a nap közel sem lesz az a szerencsétlen lánynak, aki átlagosan bámulta a plafonját, nem akarván felkelni, s átlagosan lecsapta a rózsaszín tornacipőjével a vekkert, amely mind hangosabban és hangosabban rikácsolt.

Fordult egyet, és újfent elvackolta magát az ágyban, és már majdnem újra az álmok mezejére lépett, mikor is leesett neki a szörnyűséges tény…

- RÓZSASZÍN TORNACIPŐ?! ÁÁÁÁÁÁÁÁááááááááá!!! – ezzel, mintha csak egy óriási bogarat látott volna felugrott, hogy a falhoz hátrálhasson lábujjhegyen, de balmázlijára elcsúszott a paplanjában, és nagyot zúgott. Az orra elé pedig nem más került ennek következtében, mint a fél pár rózsaszín tornacipő.

- Ez engem terrorizál! – pattant fel rögvest, vissza az ágyra, és meredten bámult az álnok cipőre, aki… legnagyobb meglepetésére visszanézett rá, sőt, ő vesztett a farkasszemezésben. Tune nem tudta türtőztetni magát, felsikoltott, de senki nem sietett a segítségére, sőt, a helyzet csak romlott, a cipő talpa ugyanis levált, magától egy darabon, és ennek segítségével megszólalt.

- Te vagy Kocsis Tünde, a kiválasztott?

- Nem, én kérlek, Tune vagyok – válaszolta kicsit remegő hangon a lány.

- Affene… - A tornacsukának fiúhangja volt. Tune-t emlékeztette is valakinek a hangjára, de jelen pillanatban nem tudta eldönteni, hogy kiére… A cipő megköszörülte a nem valószínű, hogy létező torkát. – Na nem baj, te is jó leszel.

Tune lassan felocsúdott a kezdeti sokkból, s helyrerakta a cipőt a fejében: valószínűleg csak hallucinál, álmodik, vagy valami hasonló, szóval, miért is ne mehetne bele a játékba? A tornacsukák ugyanis nem beszélnek, és az ő szobájában rózsaszín cucc egy darabka sincs.

- Aha… Mire? – kérdezte, kissé közömbösen.

- Te fogod, kislány, megmenteni a világot a sertésinfluenzától!

A lány nagyot nézett.

- A sertésinfluenzától?

A rózsaszín tornacipő ugrott egyet. Ez lenne a bólintás?

- Igen, attól! – tette hozzá.

- Remek.

- Aha.

- Jó.

- Szerintem is.

Csend állt be közéjük és csak nézték egymást. Majd végül Tune törte meg a némaságot.

- Te komolyan egy…

- Igen.

- És miért van fiú hangod, ha rózsaszín vagy?

- Errrh… Mert. Csak. Így a menő. Na, indulás!

- Hova?

- Hova-hova, hát az elmegyógyintézetbe, kiszabadítani a társadat!

Tune meggörgette a szavakat a szájában, mielőtt kiejtette volna őket.

- A társamat?

- Bizony! Nna, indulás! – Ezzel a tornacipő megindult, pattogva, az ajtó felé.  A kilinccsel aztán meggyűlt a baja. A lány csak ült és nézte az egyre idegesebben pattogó, 39-es méretű sportcipőt, ahogy próbálkozik, majd felállt, és mellé lépett.

- Ki lesz a társam?

- Hát, aki elküldött engem, hogy szólítsalak!

- És az ki…? – nézett értetlenül a cipőre.

- A társam.

- És ki a társad...?

- Majd megtudod, majd megtudod!

Mit volt mit tenni, Tune kinyitotta az ajtót, és a pattogó cipőt követve elindultak a villamosmegálló felé. A villamos, ahogy az lenni szokott, az orruk előtt ment el, így hát, egykedvűen beálltak az árnyékba, és vártak… és vártak… és a villamos csak nem jött.

- Ez is a sertésinfluenza hibája! – jelentette ki a cipő.

- Miből gondolod ezt?

- Mert… Tudom.

- A-aha…

Telt az idő, de a villamos még mindig nem jött.

- Tényleg, hol is van az az elmegyógyintézet, ahova megyünk? Hátha van hozzá eljutási alternatíva.

- Mióta beszél egy 15 éves lány ennyire választékosan?

- Mióta beszél egy rózsaszín tornacipő?

- Jó, ezt megbeszéltük…

Csak álltak, és vártak…

- Te, nem válaszoltál a kérdésemre. Hova is megyünk pontosan?

- Az elmegyógyintézetbe! – felelte a cipő felháborodottan. – Mint már mondtam.

- És az hol van? – puhatolódzott tovább a lány.

- A Kráternél!

- A minél?

- A Kráternél! Ilyen értetlen egy lányt.

- A-aha… Oké… Kráter…

A tornacipő mérgesen fújtatott. – Mit csináltál az éjjel, kislány? Becsapódott egy meteor az éjjel, és akkora krátert ütött, hogy csak na! Aztán meg csak úgy semmivé foszlott. A meteor, a kráter megmaradt. Jah, mielőtt szétfoszlott volna, kiszaladt belőle sok-sok pici sárga lény, aminek nagy szeme és csíkos farka van, olyasmit kiabálva, hogy „fel fog robbanni az űrhajónk”!

- Kicsi sárga lény? Csak nem pontapír?

- De, biztos…

- A pontapírok nem tudnak beszélni.

- De ha egyszer azt tették, na! Ilyen telepatikus izé segítségével kommunikáltak egymással, és én is meghallottam, mit gondolnak.

Tune bólintott. Egyre jobban sejtette, hogy ez csak egy álom lehet, vagy hallucináció. Más magyarázat nincs.

A villamos aztán begurult végre a megállóba, a lány meg fogta a tornacipőt és felszállt rá. Legnagyobb meglepetésére a villamos tele volt pontapírokkal, de nem holmi kicsikkel, hanem nagy, ember méretűekkel! Több se kellett, Tune már biztosra vette, hogy ez csak egy álom.

- Ha! Látod, ez is a sertésinfluenza hibája! – bizonygatta a rózsaszín tornacipő. – Azok a kis sárga lények, ahogy megfertőződtek ilyen mutáns naggyá nőttek!

- Nem, nem a sertésinfluenzától. – Tune nem merte elhinni a dolgot: a hozzá legközelebb lévő, keménykalapos-csizmás, amúgy meztelen pontapír szólt hozzájuk, pontosabban nem szólt, hanem telepatikus úton üzent nekik.

- Akkor mitől, nagyokos? – kérdezte a cipő.

- A radioaktív tejszínhabtól.

Tune és a cipő döbbenten bámult a pontapírra, még a többi ember nagyságú sárga lény szomorúan csóválta a fejét.

- Éhesek voltunk, és az atomreaktor mellett a kuka tele volt tejszínhabbal. Balga mód, mindet felfaltuk, és ezért lettünk… Ilyenek.

- Ohh… hát, részvétem – nyögte a lány, nem tudván mást mondani.

- Köszönjük, kisasszony – emelte meg a kalapját a pontapír.

Ez egyre bizarrabb – gondolta Tune.

A villamos csak gurult, és gurult, a lány pedig kinézett az ablakon, s már meg sem lepődött azon, amit lát: egy kráter mellett mentek el –a kráter mellet-, s már látta is a sárga épületet, amire nagy betűkkel ki volt írva: ELMEGYÓGYINTÉZET. Alá kisbetűkkel: A Zombimágusvámpír Elmegygyógyintézet, rengeteg gumiszobával várja az érdeklődőket!

Elköszönt a pontapíroktól, majd a következő megállónál leszállt a cipővel a hóna alatt, s elindultak az épület felé. Ekkor repült el előttük egy nagyon szenvedő légy, aki csak úgy ide-oda hánykolódott a levegőben.

- Segíts rajtam, ó, hatalmas kiválasztott! – nyekegte, ahogy elsuhant Tune füle mellett.

- Egy legyen? Hülye vagy te, bogár?!

- Ami azt illeti rovar, mert nincs kitinpáncélom… - zümmögte a légy. – A nevem amúgy Fly, és ha segítesz nekem, ó, hatalmas kiválasztott, segítek neked, hogy legyőzzétek a sertésinfluenzát! Kérve könyörgök, ohh nagy Kocsis Tünde, segíts rajtam!

- Én Tune vagyok, nem az a hibbant tyúk! – kérte ki magának a lány.

- Csakugyan? – szaladt össze a légy szemöldöke. – Pedig sok a hasonlóság…

Tune csak mordult egyet.

- Rühellem, hogy mindenki összetéveszt azzal az őrülttel… - csóválta a fejét.

A cipő csak hümmögött, Fly meg repült pár kört.

- Na, de azért segítesz? Nálad van az isteni tornacipő, a rózsaszín, szóval te vagy a kiválasztott! Segítened kell!

Tune vállat vont. (Miközben a hóna alatt kényelmesen heverő tornacipő kihúzta magát a dícséretre…)

- Ha tudok… Mi a problémád?

A légy máris izgatottabban röpködött.

- Tudod, elkaptam egy nagyon vészes, nagyon halálos gennyes fülgyulladást! Csak a kiválasztott csókja menthet meg!

- Csókoljak meg egy… legyet?! – grimaszolt a lány.

- Bizony – nézett kutyakölyök tekintettel Fly.

Tune sóhajtott, miközben átfutott a fején a gondolat: egy légy hogy tud kutyakölyök tekintettel nézni?

- Legyen… - feltartotta az ujját, s a légy rászállt. Majd nagy levegőt vett és apró puszit lehelt a kis szárnyas Fly arcára.

Kékes fény támadt, majd Fly felemelkedett, nem önszántából, a fény által körülölelten.

- Meggyógyultam! – rikkantotta el magát. – Tényleg, meggyógyultam! Te vagy a kiválasztott!!! Tényleg nem te vagy véletlen Kocsis Tünde? – A fény elhalt, a légy már magától repkedett.

- Biztos – morogta a lány. – Miért, oh, miért akar mindenki összetéveszteni vele? Csak mert olyan barna a hajam, mint az övé? Mert kék a szemem? Mert hülye vagyok? Vagy miért, oh, égiek adjatok választ!

De nem adtak. Így, miután Tune lenyugodott, Fly a füléhez rebbent, és megsúgta neki, milyen varázsigével állíthatják meg a sertésinfluenzát. A lány hitte is, meg nem is, hogy az elhangzottak segíthetnek a bolygón, de hát mit volt mit tenni. Fly könnyes búcsút vett tőlük, és hőseink indultak tovább, az elmegyógyintézetbe.

A recepciónál aztán a cipő átvette az irányítást, leírta a nővérkének, teljes titokban, hogy kihez is jöttek – még a lánynak sem mondva meg -, aztán elindultak a megfelelő kórterem felé. Tune már meg sem lepődött azon, hogy egy cipő írni tud, mert hát ezen az átlagosnak induló napon már annyi bizarr és furcsa dolgot látott, hogy már ez volt a legkevesebb.

A nővérke megállt egy gumiszoba előtt, majd jelentőségteljesen a lányra nézett.

- Aztán ne adjon neki extrudált kukoricapelyhet, kisasszony, mert attól újra bezsong.

- Ööö… Rendben – egyezett bele.

- Gazdám, jövünk! – ugrott ki a cipő Tune kezéből, de a kilinccsel megint csak nem bírt. A lány sóhajtott, majd kinyitotta az ajtót, s ami mögötte várta…

- Bree!

- Tune!

A két lány roppant mód megörült egymásnak.

- Gazdám! – ugrott a rózsaszín tornacipő a kényszerzubbonyban csücsülő Bree karjaiba, és doromboló hangot adott ki.

- Nos, Tune, a cipőm megtalált.

- Az már biztos… - hagyta rá.

- Szabadíts ki! – ítélkezett a kényszerzubbonyos.

Tune vállat vont, majd barátnőjéhez lépett.

- Amúgy, hogy kerülsz ide?

- Elkaptak, ahogy terjesztettem PVC lovakos pólóban az igét… Hogy hirdettem a Próféciát…

- Milyen próféciát? – mindeközben Tune nekiállt lehámozni Bree-ről a kényszerzubbonyt. – Nem csodálom, hogy elkapták – tette hozzá gondolatban.

- Ezt az egészet, ami ma megtörtént. Hála az égnek, tudtam, hogy Te leszel a kiválasztott.

- A-aha… - motyogta Tune.

Bree folytatta.

- Akkor most, elmegyünk, és megmentjük a világot!

- A-aha…

- De akkor szabadíts már ki, jó?

Tune igyekezett, és fáradalmai meggyümölcsöződött: Bree kiszabadult.

- Remek. Na most… van nálad Császár Csemege?

A „kiválasztott”, főhősnőnk értetlenül nézett.

- Tudod! A csomagolásán egy dagadt király pózol.

Tune még mindig értetlenül nézett. Bree megcsóválta a fejét.

- Na, mindegy, kifele menet majd veszünk az ajándékboltban. Most pedig indulás! – felhúzta a rózsaszín tornacipőt a lábára, aki engedelmesen hagyta magát, majd megindult az ajtó felé. – Te nem jössz? – fordult vissza az egy helyben álldogáló Tune-hoz.

- De, miért is ne… Ha már Fly megsúgta a varázsigét…

Bree barátnőjénél termett, és a vállára tette a kezét.

- Tudod a varázsigét?! Tudtam, hogy számíthatok rád! Irány a világ, meg kell mentenünk! Csak előbb az ajándékbolt! – ezzel csuklón ragadta főhősnőnket, és már rohant is vele ki, végig a folyosón, be az ajándékboltba… Megvette a Császár csemegéjét, majd ismét karon ragadta Tune-t, és már robogott ki az utcára, de ekkor már a nővér hadsereg is megjelent, kényszerzubbonyokkal.

- Mondtam, hogy ne adjon neki extrudált kukoricapelyhet, kisasszony! – rikoltozta az a nővér, aki a gumiszobához vezette a kiválasztottat.

- Gyere, sietnünk kell! – ezzel Bree felugrott az épp a megállóban veszteglő villamosra, még mindig húzva maga után barátnőjét. Az ajtó azon mód becsapódott utánuk, az elmegyógyintézet emberei nem tudták őket követni.

Tune lassan már fel se fogta mi történik körülötte. Csak Fly, a légy utolsó szavai kerengtek a fejében… Mire felocsúdott egy hatalmas szakadék szélén álltak, alattuk a mélyben lávafolyam, előttük egy nagyra nőtt sertés méregette őket. Ő volt a sertésinfluenza elterjesztője, ő irányította a vírust, és Tune már tudta: ha legyőzik őt, a vírus eltűnik a bolygóról… Bree mellette állt, Sailor moonos ruhában, és a kiválasztott már tudta mitől alakult át: a Császár csemegétől. Már mindent tudott, tudta, hogy ő rajta múlik minden, így előre lépett, hogy elkántálja a varázsigét, amely nem más volt, mint Newton 327. törvénye, amely mindeddig az emberiség számára a feledés homályába veszett, az előző 323 törvénnyel együtt – mert igen, a kiválasztott ereje azt is megsúgta, hogy négy törvényét ismerik az emberek Newtonnak.

Na de szóval, előre lépett, hogy elkántálja a varázsigét, a törvényt, mikor is rájött, hogy hoppá, ő a szakadék szélén állt, pont a szélén, s most sikeresen zuhan le a mélybe.

- ÁÁÁÁÁáááááá!!! – üvöltött fel. Még látta Bree kétségbeesett tekintetét, majd minden besötétült körülötte…

…

Megszólalt a vekker, Tune hirtelen ült fel a hangjára, az ágyában.

- Mi… mi történt? – fogta meg fájdalomtól lüktető fejét, majd körbenézett a szobában. – Csak álom lett volna?  A tornacipő… a pontapírok… a kráter… a légy… az elmegyógyintézet… Bree… az óriás sertés… Minden csak álom lett volna?

Zavartan állt fel az ágyából, s tapogatózott lábbal a mamusza után. Nem találta sehol, csak a fűrészporos zacskóba ütközött a lába, illetve néhány szívószálba… Hirtelen összeállt előtte minden, és a felismeréstől visszarogyott az ágyra.

- Tanulság: elalvás előtt, nem szipuzunk fűrészport, mert különben ennyire nagy baromságot álmodunk. Álljunk csak meg… ez miért baj? – És megfogott két szívószálat az orrába helyezte, majd nagyot szippantott a zacskóból…

Vége?

    Kommentek